2014 október 08. 03:00 Sokan, sok helyre mondják, hogy a világ legszebb fekvésű városa ez meg az. De hogy Fokváros dobogós e szubjektív listán, az tuti biztos! A Dél-Afrikai Köztársaság második legnagyobb települését két földrajzi csoda fogja közre: a Tábla-hegy és az Atlanti-óceán. Ami e kettő között terül el, az nyugati városnak túl afrikai, afrikainak meg túl nyugati. Pont ez adja a fantasztikus varázsát. Amikor felvonózunk a Tábla-hegy tetejére és lepillantunk, akkor érezzük: ez az út jól kezdődik! Hahó, ez a Dél-Afrika overland, vagyis az Isten háta möge!
Már az elején magasra tesszük a lécet, első komolyabb túránk célállomása ugyanis a Cape Point, ahol szemünk előtt, lélegzetelállító módon ad randevút egymásnak két nagy globális medence, az Indiai- és az Atlanti-óceán. A tengerparti panorámaösvényen elsétálunk a kalózregényekből jól ismert Jóreménység fokához, ahonnan belebámulunk a minket körbevevő nagy vízbe. A mai napra a koronát mégis az ország számunkra első – de messze nem utolsó – egzotikus állat-élménye jelenti, egy vidám pingvinkolónia formájában. Mint a Madagaszkár mozi eltévedt pingvinjei.
A másnapi program sem kispályás, kétszemélyes gumitutajokkal vágunk neki az Orange folyónak, aminek a másik partja már Namíbia. A csipkés hegycsúcsok, vízmosások és sivatagi táj halnézőpontból is fantasztikusan mutat. Később emeljük a tétet: a Fish River Kanyonhoz utazunk, ami a Grand Canyon után a második legnagyobb a világon. A száraz, ámde drasztikus tények - amiből már érezzük, hogy Afrikában csillogni fog az európai méretekhez szokott szemünk - a következők: hossz 161 km, legnagyobb szélesség 27 km, mélység 550 méter. A szerencse és a jó szervezés mellénk szegődik, kikapjuk a naplementét, amitől a panton skála összes színe a retinánkba költözik.
Aztán, ha már Namíbia, gyerünk még beljebb! Meg sem állunk a Namíb-sivatagig. Itt sem bírom ki számok nélkül: a Föld legidősebb, 130 millió éves sivatagában járunk, ami 200 km széles és 2000 km hosszú. Simán eltelik néhány év, egyes pontjain évtized (!) eső nélkül. Van itt minden, ami itthon nincs: kősivatagok, gránit hegyek, szurdokok, és a Föld legnagyobb homokdűnéi. Köztudott, hogy nem mindegyik dűnére engedik fel a kíváncsi turisták hadát, akik azért itt elég elhanyagolható mennyiségben vannak jelen. Ilyen kivétel a 45. számú dűne (ne kérdezzétek, honnan számozzák), ami egy 300 méter magas süppedős homokpiramis. Az itt átélt napfelkeltétől kettéáll a fülünk! 
Kisvártatva megérkezünk Németországba. Persze csak viccelek, de tényleg mintha ott lennénk, mert a groteszk nevű Swakopmund (nem úgy hangzik, mint sörényes hangyász hím?) városkát a germán bányászok húzták fel, amikor az ország még német gyarmat volt. A tüchtig faberakásos házacskákból álló kisváros szürreális látvány az óceán és a sivatag közötti, nagyon afrikai környezetben. Mintha Bajorország egyik települését otthon össze-, itt meg kicsomagolták volna. Tök buli! 
Aztán fáradságot nem ismerve haladunk tovább, mert sok dolgunk van még. Teszem azt, az Etosha Nemzeti Park meglátogatása, ami a kontinens egyik leggazdagabb vadvilággal rendelkező tája. Előttünk futnak, esznek, isznak, az antilop-, és zebra csapatok, dugja homokba a fejét a sok strucc. Este a kempingünk kivilágított itatója (mindent a turistákért!) mellett sok nagyvad is összejön. Lenyűgözve bámuljuk Afrikát magát a biztonságos házainkból. A kora reggel induló vadles szívdobogtató élmény. Például nem hagyhatjuk el a terepjáróinkat, mert bármikor felbukkanhat egy olyan állat, amelyik megkívánja a húsunkat. Ha teszem azt az egyik megenne minket, utána már nem látnánk a zebrákat, gnúkat, zsiráfokat, sakálokat, varacskos disznókat, orrszarvúkat, sőt a nagymacskákat és elefántokat sem. Ezt pedig nagyon fájlalnánk.
Következő uticélunk az Okavango-delta, a világ egyik legkülönlegesebb vidéke. Nevezett folyó Angolában ered, majd 1430 hosszú kilométer megtétele után beleömlik: a sivatagba! Egész pontosan a Kalahári-medencébe, ahol meseszép deltavidéket hoz létre. Egy darabig be lehet járni motorcsónakokkal, viszont ahol a folyóágak már csak könyék szélességűek, ott kettesével átülünk a mokorókba, a tswana nép csónakjaiba. Vezetőnk hátul hosszú rúddal hajtja előre a csónakokat, mi pedig beleveszünk a természet részleteibe, mozizunk, mint állat. Óriás növények, vizimadarak és a világ legnagyobb csendje vesz körül bennünket. Ezt kellene receptre felírni az emberiség kétharmadának és akkor kitörne a világbéke. Na jó, kicsit távolra asszociáltam, de az vesse rám az első követ akit ez a környezet hidegen hagy.
Ha Afrika, akkor elefánt! Bár a kontinens sok országában sajnos már egyre kevesebb van belőlük, a Chobe Nemzeti Parkban még hetvenezret láthatunk. Oké, valószínűleg nem egyszerre fognak elénk cammogni, de ennyien élnek itt. Csónakba ülünk, hogy az ormányosokon kívül varánuszokat, vízimadarakat, halászsast, krokodilokat, vízilovakat is lássunk. És nem csalódunk bennük.
És a túrának még mindig nincs vége, vár minket egy újabb durranás, Zimbabwéban a világ hét természeti csodája között számon tartott Viktória-vízesés. A találóan „mennydörgő füstnek“ nevezett zuhatagról Livingstone azt írta, hogy „a látvány olyan szép, melyet csak angyal láthat reptében“. Ma mi vagyunk a világ mázlistái (azért mégsem angyalok...) mert több kilátópontból is szemügyre vesszük a természet vad erejét. Nem vagyok a számok embere, de megint nem tudom visszafogni magam, előttünk-mellettünk ugyanis másodpercenként 10 millió liter víz ömlik alá, 1,7 kilométer széles sávban egy 108 méter mély szakadékába. Leírhatatlan!
Ezt a látványt max. egy élménnyel lehet überelni, raftingolással a Zambézin. Olyan zúgókon suhanunk le, hogy a folyó adja a másikat! Akinek víz-, vagy sebesség-iszonya van, vagy nem szereti a vad Afrika természeti kihívásait, az be ne szálljon a csónakba! Sőt, Dél-Afrikában csak a városokat keresse fel. Viszont számoljon vele, hogy az ország legnagyobb élményeit kihagyja.
